A hőség gyermekei szerzőit kérdeztük a globális felmelegedéssel kapcsolatban – csupa olyan kérdéssel kerestük meg őket, amelyeket gyakran felteszünk magunknak is, vagy amelyekkel nap mint nap szembesülünk. A második válaszadónk Szalontai Erika, a Viharkapuk című novella szerzője.
- Mikor hallottál először a klímaváltozásról?
Nem kellett róla hallanom, nap mint nap érzem a hatásait. Kamaszkoromból emlékszem egy nyárra,amikor hetekig harminc fok felett volt a hőmérséklet, eső semmi. Feküdtem a szobámban a padlón, és alig kaptam levegőt. Manapság a negyven fokhoz közelít gyakran a hőmérséklet. - Mit gondoltál, mikor először olvastál/hallottál róla? Elhitted, hogy ez egy létező folyamat?
El kellett hinnem, furcsa lenne letagadni. A gyerekeim már abban a korban születtek, amikor a vízparton is szenvednek a hőségtől. A virágaim kiégnek az erkélyen, méhet alig látok a kertekben. Régen rengeteg diót ráztunk le a fáról, manapság nincs termés, megég, összeszárad, megfeketedik a burok, mire beérne. Nem az a kérdés, hogy elhisszük-e, hanem az, hogy merünk-e, tudunk-e változtatni. - Miután bekerült a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés a köztudatba, kerested az erről szóló cikkeket, követted a folyamatok alakulását?
Folyamatosan követem, persze, többször is láttam már Attenborough filmjét, mindig megráz az az aggodalom, ahogy a jelenlegi világunkról, a pusztuló erdőkről, a kihaló állatokról beszél. Tanár is vagyok, sokat beszélgetünk erről, ébren kellene tartani a fiatalokban ezt az aggodalmat. Nincs gyerek, akit ne rázna meg, ha úszó, olvadó jégtáblán egy haldokló jegesmedvét lát. A baj inkább az, hogy ilyen
tragikus képeket kell látnunk ahhoz, hogy elgondolkozzunk. - Megfogalmazódott-e benned, hogy az egyén tehet-e valamit a folyamatok lassítása vagy megállítása érdekében?
Azt gondolom, ezt a mi nemzedékünk és az előttünk lévők rontották el igazán. Épültek a gyárak, senki nem ellenőrizte, mennyi szennyet füstölnek el a levegőbe, mennyi mocskot engednek a vizekbe. Amikor gyerek voltam, még az erdőket jártuk, ha kirándulni akartunk. Ma már minden fának örülünk, amit élni hagynak a környezetünkben. Nem érzem úgy, hogy túl sokat tehetnék ellene, apró pontok vagyunk, a valódi döntések jóval magasabb szinten születnek meg. - Mit szólsz a mai klímatiltakozásokhoz?
Tisztelem azokat az embereket, akik kiállnak mások elé, hogy belekiáltsák a világba, ami történik. Akik megpróbálják befolyásolni a politikai döntéseket, javítani valamit azzal, hogy legalább figyelmeztetnek rá. A Greenpeace aktivistáit rendszeresen figyelem, bátrak és dacosak. Talán így kellene, látványosan, hogy még aki vaknak és süketnek tetteti magát, az is észrevegye és meghallja. - Mennyiben tér el a fikció (ami egy íróban kialakul) a valóságtól a te értelmezésedben?
Hányan írtak már le fikciót, ami aztán valóságossá vált. A gondolat sohasem véletlenül születik meg, benne van korunk minden álma és félelme. A világ, ami körülvesz, ami befolyásol és alakít. A vágy,
hogy milyen lehetne, és a rémület is, hogy merrefelé halad. - Lehet-e egy írónak (főleg ha fikciót, és azon belül sci-fit ír) szerepe a klímaváltozás elleni harcban?
Talán az írás érzékenyebbé tesz, jobban figyelünk arra, ami körülöttünk történik. Minden írásomban ott van a klímaváltozás valamilyen módon. Hol egyetlen mondatban, ahol a napokig tartó esőzéstől megcsúszik a föld, hol a teljes történetben, ahol lángol körülöttünk az erdő, és menekülni kell, és nincs kiút a tűzcsapdából. Az írók feladata, hogy megmutassák az ősi félelmeinket, nem harc ez, csak a becsukott szemek megnyitása, hogy lássanak az emberek, ne csak nézzenek!