Mini Klímainterjú No.5

A hőség gyermekei szerzőit kérdeztük a globális felmelegedéssel kapcsolatban – csupa olyan kérdéssel kerestük meg őket, amelyeket gyakran felteszünk magunknak is, vagy amelyekkel nap mint nap szembesülünk. A második válaszadónk Iliás-Nagy Katalin, a Prima matéria című novella szerzője.

Mikor hallottál először a klímaváltozásról?

Mintha az én életemben ez mindig is egy jelenlévő probléma lett volna, ami persze nem csoda, a szakemberek már évtizedek óta beszélnek róla, engem pedig mindig is foglalkoztatott a környezetvédelem. Már tizenévesen feliratkoztam a Greenpeace hírlevelére, akartam menni Afrikába elefántokat menteni… Mindig is érzékenyen érintett más lények szenvedésének látványa.

Olyan 7-8 éves lehettem, ült a család a konyhában, a szokásos vasárnapi ebédhez készültünk, vagyis jól meg volt pakolva az asztal, a tévében egy jótékonysági szervezet hirdetése futott, egy éhező afrikai kisgyereket mutattak: vékony karok, felpuffadt has, nagy fekete, semmibe révedő tekintet. A retinámba égett az a kép. Nem értettem, hogy lehet az, hogy mi itt lakmározunk, ott pedig gyerekek halnak éhen. Azt hiszem, az egész azzal a felismeréssel kezdődött, hogy valami gond van az emberiség működésével. Tulajdonképpen a klímaváltozás is erről szól. Az emberiség egy részének látszólagos jóléte óriási szenvedést okoz a bolygó más élőlényeinek.  

Aztán ahogy az elmúlt években ez a téma egyre inkább bekerült a köztudatba, az én figyelmem is egyre inkább ráirányult.  

Mit gondoltál róla, mikor először olvastál/hallottál róla? Elhitted, hogy ez egy létező folyamat?

Nem emlékszem arra, hogy különösebben hitetlenkedtem volna. Persze tudok a különböző álláspontokról, miszerint ez egy természetes folyamat (vagy nincs is), az embertől független, illetve, hogy egyértelműen az emberi tevékenységhez, azon belül is a fosszilis tüzelőanyagok használatához köthető. Nem vagyok egy olyan mindentudással rendelkező lény, aki egyértelmű kijelentéseket tehetne a világ működéséről és állapotáról, márpedig innentől kezdve csak vélemények és vélekedések vannak. Ma tudományosan elfogadott álláspont szerint ez létező folyamat, az emberhez köthető. Az én vélekedésem pedig az, hogy az emberiség a működésével nem, hogy csökkentené a világban tapasztalható szenvedést, de még növeli is azt. Mert ugye a klímaváltozás csak az egyik tünet, ott van még a tömeges fajkihalás, a biodiverzitás csökkenése, az ökoszisztémák pusztulása. És hát az emberek nagy része sem tűnik túl boldognak és elégedettnek ebben a fene nagy jólétben.  

Miután bekerült a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés a köztudatba, kerested az erről szóló cikkeket, követted a folyamatok alakulását?

Újságíróként egyébként is törekedtem a tájékozottságra, a fenntarthatóságnak pedig egy idő után kiemelt figyelmet szenteltem, úgy éreztem, hogy a magam szerény eszközeivel nekem is meg kell tennem, amit tudok, tehát igyekszem az olvasókat tájékoztatni, ráirányítani a figyelmüket, nem is feltétlenül a klímaválságra (persze arra is), hanem a természetvédelem fontosságára, arra, hogy próbáljanak tudatos döntéseket hozni. Vagy legalább tegyék fel a kérdést: csinálhatnám ezt másként?

Ugyanakkor úgy vélem, hogy a hírekből és információkból is lehet túlfogyasztani, amikor az újabb és újabb kattintás öncélúvá válik és nem visz előre.  A hírfüggőség csak a mértéktelenségnek egy másik megjelenési formája.

Megfogalmazódott-e benned, hogy az egyén tehet-e valamit a folyamatok lassítása vagy megállítása érdekében?

Anno nagy lendülettel vetettem bele magam a témába, majd rádöbbentem, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint ahogy én azt korábban gondoltam, pedig korábban sem voltak illúzióim. Eleinte lelkes voltam, hogy gyorsan-gyorsan, nagy a baj, mentsük meg a világot. Majd jött a harag, amikor szembesültem azzal, hogy azok, akiknek lehetősége volna érdemi lépéseket tenni, azok mégsem teszik meg ezeket, a hétköznapi emberek nagy részét pedig ez az egész nem is érdekli, vagy helyzetükből kifolyólag nem is tudnak a problémáról, esetleg kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy a klímahelyzettel foglalkozzanak. Aztán jött a klímapánik és ökogyász, a „mindmeghalunk” gondolata. Ezt pedig vagy elengeded, vagy beleőrülsz. Elfogadtam, hogy nem tudom a világot megmenteni, ugyanakkor úgy döntöttem, hogy amit én magam meg tudok tenni, azt megteszem vagy legalábbis törekszem – mint ahogy Hajós András is mondta egy videóban –, minél kevesebb rosszat tenni, minél kevesebbet ártani. Tehát azt gondolom, hogy az egyéni tettek is számítanak, mert különben nem lenne értelme reggel kikelnem az ágyból.

Ráadásul az egyes egyénekből áll össze végül egy olyan kritikus tömeg, amelyre már kénytelenek a döntéshozók és nagyvállalatok is figyelni (legalábbis, ha szeretnék a szavazatunkat és a pénzünket), illetve az egyes egyének tudnak olyan közösségeket létrehozni, amelyek kis lépésekkel, de kitartással valódi változásokat érhetnek el. Vagy legalábbis a nagy háborgó óceánon olyan kis szigetekként működhetnek, ahová a hajótöröttek partra vergődhetnek, és egy kis lélegzethez juthatnak.  

Mit szólsz a mai klímatiltakozásokhoz?

Azt gondolom, hogy fontos szerepük van abban, hogy minél több emberhez eljusson az üzenet, vagy legalább az emberek felkapják a fejüket, és megkérdezzék, hogy miről is van itt szó? Mi, akiket foglalkoztat ez a téma, és helyzetünkből adódóan meg is tehetjük, hogy foglalkozunk vele, könnyen gondolhatjuk azt, hogy ez mások számára is ugyanolyan evidens és fontos problémakör. De mindenki a maga kis buborékában él. Az ilyen események esetleg átjuttathatnak egy-egy üzenetet a buborék falán. Ugyanakkor a tüntetéseken túl, a háttérben zajlik a valódi munka.  

Mennyiben tér el a fikció (ami egy íróban kialakul) a valóságtól a te értelmezésedben?

Szerintem ez minden egyes mű esetében más. Attól függ, hogy mit kíván meg az adott téma, milyen eszközökkel él az író, hogy minél jobban át tudja adni az üzenetet. Vagy lehet, hogy nincs is üzenet.

Mennyiben tér el a fikció és a valóság? Olyan valóságokat élt már meg ez az emberiség, amiket, ha nem történnek meg, el sem tudnánk képzelni, hogy megtörténhetnek. Olyan valóságok jöhetnek még, amiket el sem tudunk képzelni. Hogy a novella, amit írtam, az az én képzeletem szüleménye-e? Igen, az. Hogy el tudom-e képzelni valóságként? Igen, eltudom. Talán majd akik elolvassák, azt mondják: hű, de nyomasztó világ lenne ez, mégsem ilyet szeretnénk. És akkor megpróbálkozhatunk egy másikkal.

Lehet-e egy írónak (főleg ha fikciót, és azon belül Sc-fit ír) szerepe a klímaváltozás elleni harcban?

David Attenborough évtizedeken át mesélt nekünk a bolygóról, amelyen élünk, és arról, hogy az ember hogyan pusztítja a környezetét. A még most is csak huszonéves Boyan Slat előadást tartott a műanyagszennyezésről, majd elkezdett dolgozni az óceánok megtisztításán. Greta Thunberg egyedül ült ki a svéd parlament elé, majd mozgalmat indított. Tíz éve indult a műanyagmentes július.  Nyolc éve indult az első PET-Kupa. A National Geographic három éve robbantott a műanyagról szóló lapszámával. Szintén három éve egy magyar újságíró megírt egy nagyon fontos cikket a klímaváltozással kapcsolatban, amire tömegek kaptál fel a fejüket (megnéztem, jelenleg 45 ezer megosztásnál tart a cikk), egy másik újságíró a biodiverzitásról és a tömeges fajkihalásról írt szintén nagyon fontos cikket. Már nem csak szakértők, hanem művészek és közszereplők, hétköznapi emberek és influenszerek, kicsik és nagyok kezdték kongatni a vészharangot és kezdtek odafigyelni a hétköznapi döntéseikre.  

2021 júliusában betiltottak az EU-ban és Magyarországon csomó egyszerhasználatos műanyageszközt.  

Melyik volt a gyújtópont? Ki tudná megmondani?

Talán az, hogy Kína bezárta kapuit az európai szemét előtt. De azért jobb az előbbiekben hinni.

Mini Klímainterjú No.4

A hőség gyermekei szerzőit kérdeztük a globális felmelegedéssel kapcsolatban – csupa olyan kérdéssel kerestük meg őket, amelyeket gyakran felteszünk magunknak is, vagy amelyekkel nap mint nap szembesülünk. A második válaszadónk Huber Zoltán, a Merülők című novella szerzője.

1. Mikor hallottál először a klímaváltozásról?

Annyira régen, hogy nem is emlékszem rá, pontosan mikor. Általános iskolában sokat beszéltünk a természet védelméről, biztos vagyok benne, ott került szóba először. Persze jóval később tudatosult csak bennem, mennyire elképesztően komplex ez a probléma.

2. Mit gondoltál róla, mikor először olvastál/hallottál róla? Elhitted, hogy ez egy létező folyamat?

Kiskamaszként a klímaváltozást kizárólag a sarki jég olvadásával és tengerszint emelkedésével azonosítottam. Ez egyszerre volt ijesztő és izgalmas, szóval nagyon izgatta a fantáziámat. Gondolom nevelés kérdése, de mindig is hittem a tudományos módszerek igazságában, ezért soha nem kérdőjeleztem meg, létező folyamatról van-e szó. A bizonyítékok egyértelműek.

3. Miután bekerült a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés a köztudatba, kerested az erről szóló cikkeket, követted a folyamatok alakulását?

Látszólag egyszerű volt követni, hiszen egyre több szó esett a témáról, különösen az elmúlt évtizedben. A nyomtatott sajtó lassú eltűnésével viszont egyre nehezebben találtam meg a valóban hiteles forrásokat és ma már sokszor kell többszörösen ellenőriznem, nem csak hangzatos klikkvadászat-e, ami éppen szembejön. A hosszú tudományos jelentések nekem nyilvánvalóan túl szárazak és szakmaiak, a hatásvadász bulváros szövegek felszínesek és leegyszerűsítők, úgyhogy mindig próbálom megtalálni azokat a kiegyensúlyozott elemzéseket, amik valahol e két szélső pont között, valahol pont félúton vannak.

4. Megfogalmazódott-e benned, hogy az egyén tehet-e valamit a folyamatok lassítása vagy megállítása érdekében?

Én abban hiszek, hogy a klímaváltozás kizárólag egyéni szinten állítható meg, azaz mindenki tehet valamit az ügy érdekében. A közösségek egyénekből épülnek fel és alulról lehet valódi nyomást gyakorolni, akár szavazóként, fogyasztóként, lájkolóként és lájkvadászként, követendő példaként. Egy cég csak akkor változtat, ha ez az érdeke, a politikusokkal ugyanez a helyzet. Nem szabad elfelejtenünk, ha vásárolunk vagy véleményezünk valamit, azzal is szavazunk. Úgy érzem, sokat javult a helyzet, ma már kifejezetten ciki nem zöldnek lenni és egyre jobban terjed az aktív klímatudatosság.

5. Mit szólsz a mai klímatiltakozásokhoz?

A figyelem felkeltése és folyamatos fenntartása nyilván nagyon fontos, de mindez törvényszerűen ellentmondásos, azaz sokakban épp a szándékolttal ellentétest hatást váltja ki. A klímadepresszió nagyon alattomos dolog, másrészt az általános fogyasztói mentalitást, sőt, teljes világnézetet kellene átformálni, ami nyilvánvalóan hosszú folyamat, miközben épp időből van kevés.  

6. Mennyiben tér el a fikció a valóságtól a te értelmezésedben?

A fikció szavunk azt sugallja, fiktív, azaz kitalált, nem valóságos, holott minden fikció a valóságban gyökerezik. Többé vagy kevésbé, de olyat egyszerűen nem lehet kitalálni, amire ez nem igaz. A fikció persze egyszerűsít és kiemel, szétszed és újrarendez – emiatt képes arra, hogy úgy mutassa a valóságunkat, ahogyan azt addig nem láttuk. Az igazán jó fikció ismeretlen szemszöget kínál, új fénytörést, önreflexiót. Gondolatot ébreszt, nagyon is valóságosat.

7. Lehet.e egy írónak (főleg ha fikciót, és azon belül Sci-fit ír) szerepe a klímaváltozás elleni harcban?

Mindenkinek fontos szerepe van a kílmaváltozás elleni harcban. Egy író helyzete annyiban speciális, hogy ideális esetben mások is olvassák a szövegeit. Még ideálisabb esetben pedig el is gondolkodnak rajtuk. A fickió (és azon belül is a sci-fi) képes lehet arra, hogy könnyedebb formában vezessen be a jóval komplexebb és nagyon is valóságos problémák világába. A klímaváltozásnak sajnos még nem születtek meg a popkultúrális referenciapontjai és esztétikái. Még nincsenek nagybetűs klímafilmek vagy klímaregények, mert még javában keressük azokat a fikciókat, amelyekkel tömören és egyetemesen elmesélhető lenne, mi ez a hatalmas kihívás előttünk és milyen akadályok, megoldási utak állhatnak előttünk. Az írók nagyon is sokat tehetnek azért, hogy történetek formájában közelebb hozzák és mindenki számára átélhetővé tegyék ezeket a dilemmákat. Mert végeredményben ez is egy univerzális és ősi emberi dráma, elvégre nem magát a klímaváltozást kell legyőznünk, hanem önmagunkat.

Mini klímainterjú No.3

A hőség gyermekei szerzőit kérdeztük a globális felmelegedéssel kapcsolatban – csupa olyan kérdéssel kerestük meg őket, amelyeket gyakran felteszünk magunknak is, vagy amelyekkel nap mint nap szembesülünk. A második válaszadónk Szalontai Erika, a Viharkapuk című novella szerzője.

  1. Mikor hallottál először a klímaváltozásról?
    Nem kellett róla hallanom, nap mint nap érzem a hatásait. Kamaszkoromból emlékszem egy nyárra,amikor hetekig harminc fok felett volt a hőmérséklet, eső semmi. Feküdtem a szobámban a padlón, és alig kaptam levegőt. Manapság a negyven fokhoz közelít gyakran a hőmérséklet.
  2. Mit gondoltál, mikor először olvastál/hallottál róla? Elhitted, hogy ez egy létező folyamat?
    El kellett hinnem, furcsa lenne letagadni. A gyerekeim már abban a korban születtek, amikor a vízparton is szenvednek a hőségtől. A virágaim kiégnek az erkélyen, méhet alig látok a kertekben. Régen rengeteg diót ráztunk le a fáról, manapság nincs termés, megég, összeszárad, megfeketedik a burok, mire beérne. Nem az a kérdés, hogy elhisszük-e, hanem az, hogy merünk-e, tudunk-e változtatni.
  3. Miután bekerült a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés a köztudatba, kerested az erről szóló cikkeket, követted a folyamatok alakulását?
    Folyamatosan követem, persze, többször is láttam már Attenborough filmjét, mindig megráz az az aggodalom, ahogy a jelenlegi világunkról, a pusztuló erdőkről, a kihaló állatokról beszél. Tanár is vagyok, sokat beszélgetünk erről, ébren kellene tartani a fiatalokban ezt az aggodalmat. Nincs gyerek, akit ne rázna meg, ha úszó, olvadó jégtáblán egy haldokló jegesmedvét lát. A baj inkább az, hogy ilyen
    tragikus képeket kell látnunk ahhoz, hogy elgondolkozzunk.
  4. Megfogalmazódott-e benned, hogy az egyén tehet-e valamit a folyamatok lassítása vagy megállítása érdekében?
    Azt gondolom, ezt a mi nemzedékünk és az előttünk lévők rontották el igazán. Épültek a gyárak, senki nem ellenőrizte, mennyi szennyet füstölnek el a levegőbe, mennyi mocskot engednek a vizekbe. Amikor gyerek voltam, még az erdőket jártuk, ha kirándulni akartunk. Ma már minden fának örülünk, amit élni hagynak a környezetünkben. Nem érzem úgy, hogy túl sokat tehetnék ellene, apró pontok vagyunk, a valódi döntések jóval magasabb szinten születnek meg.
  5. Mit szólsz a mai klímatiltakozásokhoz?
    Tisztelem azokat az embereket, akik kiállnak mások elé, hogy belekiáltsák a világba, ami történik. Akik megpróbálják befolyásolni a politikai döntéseket, javítani valamit azzal, hogy legalább figyelmeztetnek rá. A Greenpeace aktivistáit rendszeresen figyelem, bátrak és dacosak. Talán így kellene, látványosan, hogy még aki vaknak és süketnek tetteti magát, az is észrevegye és meghallja.
  6. Mennyiben tér el a fikció (ami egy íróban kialakul) a valóságtól a te értelmezésedben?
    Hányan írtak már le fikciót, ami aztán valóságossá vált. A gondolat sohasem véletlenül születik meg, benne van korunk minden álma és félelme. A világ, ami körülvesz, ami befolyásol és alakít. A vágy,
    hogy milyen lehetne, és a rémület is, hogy merrefelé halad.
  7. Lehet-e egy írónak (főleg ha fikciót, és azon belül sci-fit ír) szerepe a klímaváltozás elleni harcban?
    Talán az írás érzékenyebbé tesz, jobban figyelünk arra, ami körülöttünk történik. Minden írásomban ott van a klímaváltozás valamilyen módon. Hol egyetlen mondatban, ahol a napokig tartó esőzéstől megcsúszik a föld, hol a teljes történetben, ahol lángol körülöttünk az erdő, és menekülni kell, és nincs kiút a tűzcsapdából. Az írók feladata, hogy megmutassák az ősi félelmeinket, nem harc ez, csak a becsukott szemek megnyitása, hogy lássanak az emberek, ne csak nézzenek!

Mini klímainterjú No.2

A hőség gyermekei szerzőit kérdeztük a globális felmelegedéssel kapcsolatban – csupa olyan kérdéssel kerestük meg őket, amelyeket gyakran felteszünk magunknak is, vagy amelyekkel nap mint nap szembesülünk. A második válaszadónk Kartali Zsuzsanna, A satnya borjú című novella szerzője.

  1. Mikor hallottál először a klímaváltozásról?

Sok évvel ezelőtt, talán akkor, amikor volt még környezetvédelmi minisztériumunk.

2. Mit gondoltál, mikor először olvastál/hallottál róla? Elhitted, hogy ez egy létező folyamat?

Szívszorító volt belegondolni, hogy milyen hatalmas és ellentmondásokkal nehezített feladat már csak a lassítása is. Rengeteg mérés és elemzés támasztotta és támasztja alá. A bolygószintű folyamatok rendkívül összetettek, és a tudomány tényei az egyén számára egy szinten túl olyan átláthatatlanok, hogy végső kérdésekben már csak a hit marad, de számomra ez még nem az a szint. Kényelmesebb lenne „nem hinni” az ember által okozott, illetve felgyorsított klímaváltozásban és nem aggódni a következmények miatt, de akkor meg azért szoronganék, mert felelőtlennek érezném magam. Ördögi kör…

3. Miután bekerült a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés a köztudatba, kerested az erről szóló cikkeket, követted a folyamatok alakulását?

Nem kellett keresnem, a cikkek találtak meg engem. Manapság viszont mintha kevesebb felületen és ritkábban esne szó a témáról, ami pedig mindnyájunk életébe vág, és itt nem pusztán az emberi fajra gondolok.

4. Megfogalmazódott-e benned, hogy az egyén tehet-e valamit a folyamatok lassítása vagy megállítása érdekében?

Túl kényelmes volna azt gondolni, hogy „én egyedül” semmit sem tehetek. Ha úgy viselkedünk, mintha egyedül volnánk, előbb-utóbb egyedül is maradunk, és akkor már késő lesz észbe kapni. Sok kicsi viszont sokra megy, főleg, ha már az oktatásban és a családi anyag- és energiagazdálkodásban is nagyobb hangsúlyt kapna például az egyén és a kisközösségek ökológiai lábnyomának csökkentése, hiszen minden mindennel összefügg. Ha a jövő döntéshozói a kezdetektől ez irányba szocializálódnak, talán a kollektív esélyeink is javulhatnak.

5. Mit szólsz a mai klímatiltakozásokhoz?

Fontosak, mert a felszínen tartják a problémát. Viszont jó lenne, ha nem csak a felszínen foglalkoznánk vele, hogy a rövid távú profit- és kényelmi szempontok ne írhassák felül lépten-nyomon a szép, de nehezen megszülető elhatározásokat.

6. Mennyiben tér el a fikció (ami egy íróban kialakul) a valóságtól a te értelmezésedben?

Mindannyian a saját valóságbuborékunk rabjai vagyunk. A fikció számomra eszköz a buborékom tágítására, a belőle való kitekintésre, hogy ezáltal megpróbálhassak észrevenni és megérteni a komfortzónámon kívül eső dolgokat is. Egyfajta alternatívvalóság-szimulátor, amibe az olvasó is beszállhat, de onnantól kezdve már ő kezeli a saját gépét, és ha akarja, tágíthatja is vele egy kicsit a buborékját.

7. Lehet-e egy írónak (főleg ha fikciót, és azon belül sci-fit ír) szerepe a klímaváltozás elleni harcban?

Szeretném remélni, hogy a buborékunkból való kitekintés is használ valamit. Mielőtt még teljesen elfogy belőle a levegő.

Mini klímainterjú No.1

A hőség gyermekei szerzőit kérdeztük a globális felmelegedéssel kapcsolatban – csupa olyan kérdéssel kerestük meg őket, amelyeket gyakran felteszünk magunknak is, vagy amelyekkel nap mint nap szembesülünk. Az első válaszadónk Masszi Bálint, a Méke című novella szerzője.

  1. Mikor hallottál először a klímaváltozásról?
    Nehezen tudnám pontosan megmondani, de szinte biztos vagyok benne, hogy egy National Geographic magazinban olvastam róla először részletesebben. Rengeteget foglalkozott a magazin egyébként is a klímaváltozással, többször szerepelt címlapon is a téma.
  2. Mit gondoltál róla, mikor először olvastál/hallottál róla? Elhitted, hogy ez egy létező folyamat?
    Teljes mértékben. Nem sok hitre volt szükségem hozzá egyébként, alapos levezetés állt mögötte, azonnal tényként tekintettem.
  3. Miután bekerült a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés a köztudatba, kerested az erről szóló cikkeket, követted a folyamatok alakulását?
    Igen, kifejezetten érdekel a téma a mai napig.
  4. Megfogalmazódott-e benned, hogy az egyén tehet-e valamit a folyamatok lassítása vagy megállítása érdekében?
    Folyamatosan keresem, illetve családommal is keressük a lehetőségeket, amiken át a modern életmódot lehetőségünk van összeegyeztetni egy minél kisebb ökológiai lábnyommal. Ez sokszor nem egyszerű. Azt gondolom, az egyéni felelősségvállalásnak ezért is megvannak a maga határai. Globális együttműködés és fellépés hiányában pedig főleg.
  5. Mit szólsz a mai klímatiltakozásokhoz?
    A figyelem felkeltését és magas szinten tartását nagyon fontosnak tartom, különösen, ha ezzel lehetséges eljuttatni a lényeges információkat a döntéshozókhoz, gazdasági szereplőkhöz és tényleges befolyást gyakorolni a globális gazdasági folyamatokra is akár. Nem lehet eléggé túlhangsúlyozni a veszélyeket.
  6. Mennyiben tér el a fikció (ami egy íróban kialakul) a valóságtól a te értelmezésedben?
    Ha nagyon filozófikus szeretnék lenni, azt mondanám, semennyire. Hiszen mind a valóság, mind a fikció viszonylagos és éppen ezért nehezen definiálható fogalmak. Viszont ha az írói fantáziát eszközként tekintem,
    akkor azt hiszem, a külső valóságból befogadott tapasztalatok képezik azt a nyersanyagot, amelyet aztán az író „átszűr önmagán”, és megszületik a mű, egyfajta kommunikált belső valóság. A folyamat viszont semmiképpen nem egyirányú, a fikció éppen annyira képes lehet hatni a valóságra, mint fordítva.
  7. Lehet-e egy írónak (főleg ha fikciót, és azon belül sci-fit ír) szerepe a klímaváltozás elleni harcban?
    Mindenképpen, sőt. Szerintem az írók egy – jó értelemben vett – küldetése lehet, hogy közelebb hozzanak az emberekhez elvont, vagy nehezen befogadható, bonyolultabb témákat, akár a tudomány területéről is; amire a sci-fi íróknak a műfaj kezdete óta megvannak az adottságaik és a lehetőségük is. Az előző válaszomra visszautalva, éppen az írás folyamatának komplexitása teszi lehetővé azt is, hogy az író aktív alakítója lehessen a környezetének, akár tudatos, akár nem a befogadókra gyakorolt hatás. Ez egyben felelősséget is jelent, de ha az olvasó elgondolkodik, már sokat tettünk – ha pedig saját gondolatokat alakít ki, még többet.

„NEM KELL VÉDENI A GYEREKEKET ATTÓL, HOGY REÁLISAN LÁSSANAK, MERT A FÖLD TÉNYLEG ÉG” – BESZÉLGETÉS ÜRGE-VORSATZ DIÁNÁVAL ÉS LÁNYÁVAL, ÜRGE DÓRÁVAL

Kocsis Noémi riportja a WMN számára

2021. FEBRUÁR 4. | KN | OLVASÁSI IDŐ KB. 8 PERC

Ürge-Vorsatz Diána fizikus-klímakutatóval egy WMN-rendezvényen találkoztam, ő volt a SzuperWMN-díj egyik jelöltje 2018-ban. Az esemény után a fogadáson beszélgetett másokkal, nekem pedig rögtön szemet szúrt, hogy elegáns, csillogós szoknyájához és felsőjéhez a vállán egy lazán lógó, pöttyös katicás gyerekhátizsákot visel, a vele lévő egyik apróságát terelgetve… Magamban még füttyentettem is: csúcs, hogy korunk vezető hazai klímaszakembere egy formális társasági eseményen is ennyire az emberi oldalát mutatja, hogy megközelíthető, közvetlen személyiség. A hétgyermekes szakember második legidősebb gyermeke már most is a nyomdokaiban jár, sőt: ki is taposta magának a saját ösvényeket klímatémában. Kettejükkel, anyával és lányával egy másmilyen vészhelyzet miatt ezúttal a virtuális térben találkozhattam. Kocsis Noémi riportja.

Kocsis Noémi/WMN: Ha a 2020-as években magam elé képzelek egy klímakutatót, biztos olyan ember képe ugrana be, aki meglehetősen aggodalmas képű, kvázi rá van írva a szorongás, hiszen minden aktuális adatot tud, tökéletesen tisztában van a helyzet komolyságával és állásával. Önre mennyire lenne reális egy ilyen leírás?

Ürge-Vorsatz Diána: Azt hiszem, részben reális, sajnos nagyon sok kollégám szenved enyhe vagy súlyos depressziótól. Én magamon szerencsére azért nem tapasztalom annyira, mert a megoldásokkal dolgozom.

Azt látom, nagyon sok olyan megoldás van, amelyeket alkalmazva az egész világ sokkal egészségesebb, élhetőbb és boldogabb lenne. Igaz, volt egy periódus a koronaválság alatt, amikor én is nagyon elkeseredtem, de aztán a 2020-as év végére ismét pozitívnak éreztem a helyzetet.

Úgyhogy most újra jól tudok aludni.

K. N./WMN: A mondás szerint jobb félni, mint megijedni, de a korábbi klímafélelmeinkre most még a vírushelyzet okozta aggodalom is rárakódik. Hogyan kezelhetjük mindezt?

Ü. V. D.: Mindenképpen jobb félni, mint megijedni, de ezen már túl vagyunk. Most már nagyon komolyan meg kéne ijednünk, hiszen tavaly a legerősebb hurrikánszezont zártuk, a világ tényleg lángokban állt Kaliforniától Ausztrálián keresztül Szibériáig, Európa megint a legmelegebb évét élte. Úgyhogy már most nagyon ijedtnek kellene lennünk, de én még mindig látok reményt, hogy még megállíthatjuk ezeket a folyamatokat. A visszacsinálásra már nem – az az idő már sosem jön vissza, hogy rendszeresen hóembert építhessünk a gyerekeinkkel, vagy szánkózhassunk a méteres hóban velük. Ám azt talán még elkerülhetjük, hogy milliárdos migráció induljon be a klímaváltozás hatására és azt is, hogy nyáron hőség miatti elhalálozások európai aránya a mostani pár tucat százalék fölé emelkedjen.

Abban még reménykedhetünk, hogy meg tudjuk termelni továbbra is az élelmiszerünket, hogy egyáltalán a kultúránk és a civilizációnk megmarad. Tudományos publikációk sora húzza a vészharangot, és kutatók jelentős része aggódik, hogy konkrétan a civilizációnk fennmaradása van veszélyben. És nem valamikor a távoli jövőben, amikor majd felrobban valamelyik csillag, hanem akár még ebben az évszázadban.

K. N./WMN: Dóra, milyen egy klímaszakember gyerekének lenni és ennyire tisztában lenni ezekkel a tényekkel?

Ürge Dóra: Nyilván ebbe születtünk bele és talán kicsit teher is volt néha, de mi fogékonyak voltunk erre kezdettől. Az előnye pedig az értékek szintjén vitathatatlan, ebben szerintem nagy előnnyel indulok. Szüleim megtanítottak rá, hogy a boldogság forrása nem az, hogy az ember alatt ilyen vagy olyan Mercedes fut, hanem egy séta a természetben, vagy a társasjátékozás a barátokkal.

A gyerekkorunk nyarainak legjobb része a sátrazás, a patakban fürdés, az egy szem labda rugdosása volt, miközben egy ismerősünk arra panaszkodott, mennyire unja magát a szülei által befizetett méregdrága tengeri hajóúton… Számomra nagy előny, hogy a környezetvédelemmel kapcsolatos dolgok beépültek a családi életünkbe.

Most a SOTE általános orvosi karán vagyok másodéves, és mindig is tudtam, hogy a környezeti krízis megoldásán szeretnék majd dolgozni. Ám a klímatémán belül nem is olyan egyszerű egy megfelelő és később megélhetést is biztosító szakmát találni. Az energiahatékonyságot magába foglaló építészet volt az egyik, az orvosi pálya a másik irány – a bennem is meglévő negatív érzések és a világban uralkodó általános cselekvés hiánya miatt végül ezt választottam, mert úgy látom, eléggé kedvezőtlen irányba tartunk és a közelgő katasztrófa miatt orvosokra és temetkezési vállalkozókra lesz nagyjából a legnagyobb szükség.

Ü. V. D.: Én egyik gyerekemet sem próbáltam befolyásolni a saját szakmám felé, és Dóra sem pontosan az én utamat követi – az viszont nagy öröm számomra, hogy ezeket a kérdéseket ő is ennyire fontosnak tartja. Egyébként jóval előbbre tart nálam egyes szakmai dolgokban, szoktam is mondogatni neki, hogy lassan ő lesz a címlapokon, nem én… Nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Ü. D.: Anyukámnak nagyon sok kutatása van. Már kiskoromtól segíthettem neki, és amikor konkrétan jeleztem, hogy szívesen csatlakoznék, azonnal bevont. Némi hátrány, hogy ezekben az épületenergetikával, klímavészhelyzettel és hasonlókkal foglalkozó kutatásokban nekem dupla energiával kell dolgoznom, hogy saját jogon ismerjenek el, ne azért, mert az az anyukám, aki.

Az orvoslásnak és a környezeti válságnak egyébként nagyon sok átfedő területe van, de egyelőre nem köteleződtem el.

Az egyetemen találkoztam Pászthy Bea docens asszonnyal, aki klímaszorongókkal is foglalkozik, nagy szerencsémre hozzá is mehettem tudományos diákköri munkára. A klímaszorongás újkeletű, de nagyon sokrétű mentális állapot, még nincs is hivatalos diagnózisa. Ám igen fontos vele foglalkozni, mert azt hinnénk, aki szorong a környezeti hatások miatt, az majd többet cselekszik ezirányban – de valójában ez csak a szorongók kis hányadára jellemző, a legtöbben inkább letargiába, apátiába süppednek, mert úgy érzik, semmi értelme bármit is cselekedni. Én magamat pozitívan trenírozom, hogy nincs más mód, menni kell, tenni és nem hagyni, hogy túlságosan nagy terhet rakjon ez a helyzet rám. A letargia nem segít, a cselekvés igen.

K. N. /WMN: A mai tizen-, huszonévesekre azt hiszem, nyugodtan rámondhatjuk, hogy ők egyfajta ellopott jövőjű nemzedék, a klímahelyzet okozta problémákkal ők még inkább szembesülnek majd. Mit tapasztalnak ennél a generációnál hozzáállásban, megküzdési technikák terén?

Ü. V. D.: Azt látom, hogy hatalmas generációs szakadék alakult ki a mai középiskolások, kora egyetemisták és a döntéshozásban lévő generáció között – amely az én korosztályom is. És ez a hatalmas szakadék szerintem egyre több feszültséget fog okozni.  A fiataloknak vannak idevágó megküzdési technikáik, a Fridays for Future-mozgalom Greta Thuberg inspirálására nem véletlenül mozgatta meg pár hónap alatt az egész bolygó fiatalságát. Nagyon fontos, hogy ki tudják fejezni az elégedetlenségüket, de azt is látjuk, hogy emellett nagyon terjed körükben a vegetarianizmus, a vegánság, az alternatív életstílus, a kerékpáros közlekedéssel, a flying shame-mel (a repülés szégyenével) és a többi jelenséggel. Ezekkel egyrészt példát mutathatnak, de aktívan tiltakozni is tudnak így.

Ü. D.: Igen, ez nagyon kemény küzdelem, de szinte ez az egyetlen módunk, hogy valahogy megpróbáljuk a döntéshozókat befolyásolni.

Egyébként számomra is frusztráló, mert a legtöbb emberhez hasonlóan én sem szeretek kimenni és tüntetni meg kiabálni az utcán – de azt látom, nincs más módszer. Nyilván jobban örülnénk, ha több lehetne, lenne a cselekvés.

K. N. /WMN: Mit szól ahhoz az elmélethez, hogy a vírushelyzet a megoldatlan környezeti problémák büntetéseHogy egy szükséges rossz azért, hogy végre észbe kapjon az emberiség?

Ü. V. D.: Nem, dehogyis ez a szükséges rossz! A környezeti problémák megoldása nem az, ha mindenkit bezárunk egy sötét barlangba… De az biztos, hogy az életmódváltás elodázhatatlan. Másféle lesz a jólét és a luxus fogalma. A világ nem arról fog szólni, hogy még több menő cuccot veszünk még rövidebb idő alatt, hanem olyasmikről, hogy mire is használjuk fel a megnövekedett szabadidő-mennyiségünket. Mert végre többet tudunk beszélgetni a szüleinkkel, barátainkkal, szomszédainkkal, kirándulni mehetünk a testvérünkkel, és a sokadik felesleges vacak megvásárlása helyett végre juthat idő a szabadban sportolásra, az egészségünkre, a közösség erősítésére és hasonlókra is.

A pandémia és az ébredés közötti kapcsolat olyan szempontból lenne fontos, hogy összekössük a tényeket: amennyiben nem változtatunk, nem az a kérdés, jön-e egy ehhez hasonló, esetleg még súlyosabb pandémia – hanem az, hogy mikor. Ez akár a mi életünkben is bekövetkezhet újra, de a gyerekeinkében biztosan.

Sajnos e téren az ébredés nem következett be, és ez nagy baj.

K. N./WMN: Az online diskurzusból viszont azt látja az ember, hogy a legtöbben alig várjuk, hogy ugyanott folytathassuk az életüket, ahol 2020 márciusában abbahagytuk…

Ü. V. D: Szerintem ez természetes. Viszont kifejezetten jó volt, hogy közel egy évig a legtöbben nem tudtunk messzire utazni. Sokan érthetően szomorúak voltak emiatt, de a kedvező hozadéka tagadhatatlan: megtanultuk Magyarországot is megbecsülni és megtalálni a szépségeit.  Megtanultuk, hogy milyen fantasztikus dolog itthon is kimenni a természetbe – talán egyre többen értik meg, hogy ez is van olyan jó program, mint elmenni egy fizetett élményparkba…

K. N./WMN: Hogyan lehet a klímatémát jól bevezetni egy kisgyermekes családba?

Ü. D.: Mi sem a klímatémával keltünk és feküdtünk, inkább az itthoni dolgokban kaptunk szüleinktől iránymutatást. Például mikor eltapostunk volna egy pókot, mindig megragadta az alkalmat elmagyarázni, miért fontos az élőlények közössége. Szerintem nem kell védeni a gyerekeket attól, hogy reálisan lássanak, mert a Föld tényleg ég, egy hatalmas ökológiai katasztrófa közepén ülünk már most is. Ez a pandémia bizonyította be, hogy mindenkit érint, a gazdagok sem menekülhetnek meg a hatásaitól.

Ü. V. D.: A National Geographicnek van egy nagyon jó, Bukfenc című sorozata, az én gyerekeim azon nőttek fel, Levi fiam pedig még kimondani sem tudta, csak „Tejembojónak” (Attenborough) hívta a neves ökológust és annak ismeretterjesztő sorozatát. Én azt mondom, vigyék kicsi kortól a gyerekeket a természetbe és tanítsák meg az egész ökoszisztéma szeretetére! A gyerekek képesek megérteni, hogy mindennek van szerepe és minden a rendszer része, nincsenek káros és hasznos élőlények. Nem csak a katicabogarat és a méhecskét kell szeretnünk, a legyek és szúnyogok ugyanúgy beporzók.

Ha azt gondoljuk, hogy a büdös, szúrós, csípős, idegesítő, csúnya lényeket el kell tüntetnünk a világból, a rendszer felborul és egyszer csak éppen ilyen pandémiák formájában kapjuk majd vissza a hatásait.

K. N./WMN: Hogy néz ki a fenntarthatóság és a környezetvédelem az Ürge-Vorsatz-családban?

Ü. D.: Erre azért nehéz felelni, mert ezek a dolgok nagyon beépültek az életünkbe, nekünk teljesen természetesek. Néhány gyerekünknek sajnos már van okostelefonja, de ezt a hibát többé nem követjük el, így a tizenhárom éves fiamnak például nincs, és természetesen a fiatalabbaknak sem. Azt hiszem, sok mindent máshogy csinálunk, ami miatt még mindig csodabogárnak tartanak. Nem illatoznak a ruháink az öblítőtől, a lakás az illatosított takarítószerektől, nem használunk csomagolóanyagokat, dobozaink vannak, de ha úgy alakul, liszteszacskóba is csomagolunk… Nincs otthon papírtörlő, nem veszünk új ruhákat, a kinőttet továbbadjuk, amit lehet, megjavíttatunk. De talán egyre több lesz a hozzánk hasonló csodabogár – például a gyerekeim már néha extrémebbek, mint én, és ők szólnak rám, ha netán elcsábulnék, és meg akarnék venni egy új holmit a boltban…

Kocsis Noémi

Képek: Chripkó Lili/WMN

Legújabb kötetünk

Másfél évvel ezelőtt hirdettük meg az első novellapályázatunkat A hőség gyermekei címmel. Mivel ez volt az első próbálozásunk, ezért elég sok tapasztalatot hozott az értékeléssel kapcsolatos munka. Úgy gondoltuk, hogy ki tudunk majd választani egy kötetre valót saját munkáinkkal együtt, ezért arra készültünk, hogy a kötet már múlt vé decemberére megjelenik. De közbejött a világjárvány – mint valami rossz ómen lebegett a kötet felett, amelyben helyett kaptak virusokról és járványokról szóló írások is. Ezért meghírdettük másik két páláyzatunkat is (Az áradás gyermekei, és A vihar gyermekei – mind a jellemző tünete a globális felmelegedésnek), így már volt anyag, amiből válogatni tudtunk. A szerzők: Masszi Bálint, Szalontai Erika,Kartali Zsuzsanna,Huber Zoltán,Végvári Edina,Patonai Anikó Ágnes, Iliás-Nagy Katalin, Stephen Paul Thomas (hamarosan interjú jeleni meg velük a klímaváltozással kapcsolatos véleményükről). A kötetben helyet kapott két szakmai írás is: Ürge Dóra, Ürge-Vorsatz Diána, világhírű magyar klimakutató lánya, aki szintén klímatudósnak készül, ír a kötet végén arról, hogy a novellákban szereplő motívumok miképpen köthetők a tudományhoz. Elemzésében kitér a tudományos bizonyítékokra és alátámasztja a novellákban előforduló fikciós elemek bekövetkeztének lehetőségét. Szedlák Ádám Zoltán újságíró, a Rakasz nevű érdekes ténysűrítmények és összefüggések készítője egy mindenhagyománytól mentes utószót írt a kötethez: hogy felvidít vagy elszomorít minket a következtetéseivel? Majd kiderül a kötet végén.

A megjelenés várható időpontja 2021 augusztus 16.