A hőség gyermekei szerzőit kérdeztük a globális felmelegedéssel kapcsolatban – csupa olyan kérdéssel kerestük meg őket, amelyeket gyakran felteszünk magunknak is, vagy amelyekkel nap mint nap szembesülünk. A második válaszadónk Iliás-Nagy Katalin, a Prima matéria című novella szerzője.
Mikor hallottál először a klímaváltozásról?
Mintha az én életemben ez mindig is egy jelenlévő probléma lett volna, ami persze nem csoda, a szakemberek már évtizedek óta beszélnek róla, engem pedig mindig is foglalkoztatott a környezetvédelem. Már tizenévesen feliratkoztam a Greenpeace hírlevelére, akartam menni Afrikába elefántokat menteni… Mindig is érzékenyen érintett más lények szenvedésének látványa.
Olyan 7-8 éves lehettem, ült a család a konyhában, a szokásos vasárnapi ebédhez készültünk, vagyis jól meg volt pakolva az asztal, a tévében egy jótékonysági szervezet hirdetése futott, egy éhező afrikai kisgyereket mutattak: vékony karok, felpuffadt has, nagy fekete, semmibe révedő tekintet. A retinámba égett az a kép. Nem értettem, hogy lehet az, hogy mi itt lakmározunk, ott pedig gyerekek halnak éhen. Azt hiszem, az egész azzal a felismeréssel kezdődött, hogy valami gond van az emberiség működésével. Tulajdonképpen a klímaváltozás is erről szól. Az emberiség egy részének látszólagos jóléte óriási szenvedést okoz a bolygó más élőlényeinek.
Aztán ahogy az elmúlt években ez a téma egyre inkább bekerült a köztudatba, az én figyelmem is egyre inkább ráirányult.
Mit gondoltál róla, mikor először olvastál/hallottál róla? Elhitted, hogy ez egy létező folyamat?
Nem emlékszem arra, hogy különösebben hitetlenkedtem volna. Persze tudok a különböző álláspontokról, miszerint ez egy természetes folyamat (vagy nincs is), az embertől független, illetve, hogy egyértelműen az emberi tevékenységhez, azon belül is a fosszilis tüzelőanyagok használatához köthető. Nem vagyok egy olyan mindentudással rendelkező lény, aki egyértelmű kijelentéseket tehetne a világ működéséről és állapotáról, márpedig innentől kezdve csak vélemények és vélekedések vannak. Ma tudományosan elfogadott álláspont szerint ez létező folyamat, az emberhez köthető. Az én vélekedésem pedig az, hogy az emberiség a működésével nem, hogy csökkentené a világban tapasztalható szenvedést, de még növeli is azt. Mert ugye a klímaváltozás csak az egyik tünet, ott van még a tömeges fajkihalás, a biodiverzitás csökkenése, az ökoszisztémák pusztulása. És hát az emberek nagy része sem tűnik túl boldognak és elégedettnek ebben a fene nagy jólétben.
Miután bekerült a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés a köztudatba, kerested az erről szóló cikkeket, követted a folyamatok alakulását?
Újságíróként egyébként is törekedtem a tájékozottságra, a fenntarthatóságnak pedig egy idő után kiemelt figyelmet szenteltem, úgy éreztem, hogy a magam szerény eszközeivel nekem is meg kell tennem, amit tudok, tehát igyekszem az olvasókat tájékoztatni, ráirányítani a figyelmüket, nem is feltétlenül a klímaválságra (persze arra is), hanem a természetvédelem fontosságára, arra, hogy próbáljanak tudatos döntéseket hozni. Vagy legalább tegyék fel a kérdést: csinálhatnám ezt másként?
Ugyanakkor úgy vélem, hogy a hírekből és információkból is lehet túlfogyasztani, amikor az újabb és újabb kattintás öncélúvá válik és nem visz előre. A hírfüggőség csak a mértéktelenségnek egy másik megjelenési formája.
Megfogalmazódott-e benned, hogy az egyén tehet-e valamit a folyamatok lassítása vagy megállítása érdekében?
Anno nagy lendülettel vetettem bele magam a témába, majd rádöbbentem, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint ahogy én azt korábban gondoltam, pedig korábban sem voltak illúzióim. Eleinte lelkes voltam, hogy gyorsan-gyorsan, nagy a baj, mentsük meg a világot. Majd jött a harag, amikor szembesültem azzal, hogy azok, akiknek lehetősége volna érdemi lépéseket tenni, azok mégsem teszik meg ezeket, a hétköznapi emberek nagy részét pedig ez az egész nem is érdekli, vagy helyzetükből kifolyólag nem is tudnak a problémáról, esetleg kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy a klímahelyzettel foglalkozzanak. Aztán jött a klímapánik és ökogyász, a „mindmeghalunk” gondolata. Ezt pedig vagy elengeded, vagy beleőrülsz. Elfogadtam, hogy nem tudom a világot megmenteni, ugyanakkor úgy döntöttem, hogy amit én magam meg tudok tenni, azt megteszem vagy legalábbis törekszem – mint ahogy Hajós András is mondta egy videóban –, minél kevesebb rosszat tenni, minél kevesebbet ártani. Tehát azt gondolom, hogy az egyéni tettek is számítanak, mert különben nem lenne értelme reggel kikelnem az ágyból.
Ráadásul az egyes egyénekből áll össze végül egy olyan kritikus tömeg, amelyre már kénytelenek a döntéshozók és nagyvállalatok is figyelni (legalábbis, ha szeretnék a szavazatunkat és a pénzünket), illetve az egyes egyének tudnak olyan közösségeket létrehozni, amelyek kis lépésekkel, de kitartással valódi változásokat érhetnek el. Vagy legalábbis a nagy háborgó óceánon olyan kis szigetekként működhetnek, ahová a hajótöröttek partra vergődhetnek, és egy kis lélegzethez juthatnak.
Mit szólsz a mai klímatiltakozásokhoz?
Azt gondolom, hogy fontos szerepük van abban, hogy minél több emberhez eljusson az üzenet, vagy legalább az emberek felkapják a fejüket, és megkérdezzék, hogy miről is van itt szó? Mi, akiket foglalkoztat ez a téma, és helyzetünkből adódóan meg is tehetjük, hogy foglalkozunk vele, könnyen gondolhatjuk azt, hogy ez mások számára is ugyanolyan evidens és fontos problémakör. De mindenki a maga kis buborékában él. Az ilyen események esetleg átjuttathatnak egy-egy üzenetet a buborék falán. Ugyanakkor a tüntetéseken túl, a háttérben zajlik a valódi munka.
Mennyiben tér el a fikció (ami egy íróban kialakul) a valóságtól a te értelmezésedben?
Szerintem ez minden egyes mű esetében más. Attól függ, hogy mit kíván meg az adott téma, milyen eszközökkel él az író, hogy minél jobban át tudja adni az üzenetet. Vagy lehet, hogy nincs is üzenet.
Mennyiben tér el a fikció és a valóság? Olyan valóságokat élt már meg ez az emberiség, amiket, ha nem történnek meg, el sem tudnánk képzelni, hogy megtörténhetnek. Olyan valóságok jöhetnek még, amiket el sem tudunk képzelni. Hogy a novella, amit írtam, az az én képzeletem szüleménye-e? Igen, az. Hogy el tudom-e képzelni valóságként? Igen, eltudom. Talán majd akik elolvassák, azt mondják: hű, de nyomasztó világ lenne ez, mégsem ilyet szeretnénk. És akkor megpróbálkozhatunk egy másikkal.
Lehet-e egy írónak (főleg ha fikciót, és azon belül Sc-fit ír) szerepe a klímaváltozás elleni harcban?
David Attenborough évtizedeken át mesélt nekünk a bolygóról, amelyen élünk, és arról, hogy az ember hogyan pusztítja a környezetét. A még most is csak huszonéves Boyan Slat előadást tartott a műanyagszennyezésről, majd elkezdett dolgozni az óceánok megtisztításán. Greta Thunberg egyedül ült ki a svéd parlament elé, majd mozgalmat indított. Tíz éve indult a műanyagmentes július. Nyolc éve indult az első PET-Kupa. A National Geographic három éve robbantott a műanyagról szóló lapszámával. Szintén három éve egy magyar újságíró megírt egy nagyon fontos cikket a klímaváltozással kapcsolatban, amire tömegek kaptál fel a fejüket (megnéztem, jelenleg 45 ezer megosztásnál tart a cikk), egy másik újságíró a biodiverzitásról és a tömeges fajkihalásról írt szintén nagyon fontos cikket. Már nem csak szakértők, hanem művészek és közszereplők, hétköznapi emberek és influenszerek, kicsik és nagyok kezdték kongatni a vészharangot és kezdtek odafigyelni a hétköznapi döntéseikre.
2021 júliusában betiltottak az EU-ban és Magyarországon csomó egyszerhasználatos műanyageszközt.
Melyik volt a gyújtópont? Ki tudná megmondani?
Talán az, hogy Kína bezárta kapuit az európai szemét előtt. De azért jobb az előbbiekben hinni.
