„NEM KELL VÉDENI A GYEREKEKET ATTÓL, HOGY REÁLISAN LÁSSANAK, MERT A FÖLD TÉNYLEG ÉG” – BESZÉLGETÉS ÜRGE-VORSATZ DIÁNÁVAL ÉS LÁNYÁVAL, ÜRGE DÓRÁVAL

Kocsis Noémi riportja a WMN számára

2021. FEBRUÁR 4. | KN | OLVASÁSI IDŐ KB. 8 PERC

Ürge-Vorsatz Diána fizikus-klímakutatóval egy WMN-rendezvényen találkoztam, ő volt a SzuperWMN-díj egyik jelöltje 2018-ban. Az esemény után a fogadáson beszélgetett másokkal, nekem pedig rögtön szemet szúrt, hogy elegáns, csillogós szoknyájához és felsőjéhez a vállán egy lazán lógó, pöttyös katicás gyerekhátizsákot visel, a vele lévő egyik apróságát terelgetve… Magamban még füttyentettem is: csúcs, hogy korunk vezető hazai klímaszakembere egy formális társasági eseményen is ennyire az emberi oldalát mutatja, hogy megközelíthető, közvetlen személyiség. A hétgyermekes szakember második legidősebb gyermeke már most is a nyomdokaiban jár, sőt: ki is taposta magának a saját ösvényeket klímatémában. Kettejükkel, anyával és lányával egy másmilyen vészhelyzet miatt ezúttal a virtuális térben találkozhattam. Kocsis Noémi riportja.

Kocsis Noémi/WMN: Ha a 2020-as években magam elé képzelek egy klímakutatót, biztos olyan ember képe ugrana be, aki meglehetősen aggodalmas képű, kvázi rá van írva a szorongás, hiszen minden aktuális adatot tud, tökéletesen tisztában van a helyzet komolyságával és állásával. Önre mennyire lenne reális egy ilyen leírás?

Ürge-Vorsatz Diána: Azt hiszem, részben reális, sajnos nagyon sok kollégám szenved enyhe vagy súlyos depressziótól. Én magamon szerencsére azért nem tapasztalom annyira, mert a megoldásokkal dolgozom.

Azt látom, nagyon sok olyan megoldás van, amelyeket alkalmazva az egész világ sokkal egészségesebb, élhetőbb és boldogabb lenne. Igaz, volt egy periódus a koronaválság alatt, amikor én is nagyon elkeseredtem, de aztán a 2020-as év végére ismét pozitívnak éreztem a helyzetet.

Úgyhogy most újra jól tudok aludni.

K. N./WMN: A mondás szerint jobb félni, mint megijedni, de a korábbi klímafélelmeinkre most még a vírushelyzet okozta aggodalom is rárakódik. Hogyan kezelhetjük mindezt?

Ü. V. D.: Mindenképpen jobb félni, mint megijedni, de ezen már túl vagyunk. Most már nagyon komolyan meg kéne ijednünk, hiszen tavaly a legerősebb hurrikánszezont zártuk, a világ tényleg lángokban állt Kaliforniától Ausztrálián keresztül Szibériáig, Európa megint a legmelegebb évét élte. Úgyhogy már most nagyon ijedtnek kellene lennünk, de én még mindig látok reményt, hogy még megállíthatjuk ezeket a folyamatokat. A visszacsinálásra már nem – az az idő már sosem jön vissza, hogy rendszeresen hóembert építhessünk a gyerekeinkkel, vagy szánkózhassunk a méteres hóban velük. Ám azt talán még elkerülhetjük, hogy milliárdos migráció induljon be a klímaváltozás hatására és azt is, hogy nyáron hőség miatti elhalálozások európai aránya a mostani pár tucat százalék fölé emelkedjen.

Abban még reménykedhetünk, hogy meg tudjuk termelni továbbra is az élelmiszerünket, hogy egyáltalán a kultúránk és a civilizációnk megmarad. Tudományos publikációk sora húzza a vészharangot, és kutatók jelentős része aggódik, hogy konkrétan a civilizációnk fennmaradása van veszélyben. És nem valamikor a távoli jövőben, amikor majd felrobban valamelyik csillag, hanem akár még ebben az évszázadban.

K. N./WMN: Dóra, milyen egy klímaszakember gyerekének lenni és ennyire tisztában lenni ezekkel a tényekkel?

Ürge Dóra: Nyilván ebbe születtünk bele és talán kicsit teher is volt néha, de mi fogékonyak voltunk erre kezdettől. Az előnye pedig az értékek szintjén vitathatatlan, ebben szerintem nagy előnnyel indulok. Szüleim megtanítottak rá, hogy a boldogság forrása nem az, hogy az ember alatt ilyen vagy olyan Mercedes fut, hanem egy séta a természetben, vagy a társasjátékozás a barátokkal.

A gyerekkorunk nyarainak legjobb része a sátrazás, a patakban fürdés, az egy szem labda rugdosása volt, miközben egy ismerősünk arra panaszkodott, mennyire unja magát a szülei által befizetett méregdrága tengeri hajóúton… Számomra nagy előny, hogy a környezetvédelemmel kapcsolatos dolgok beépültek a családi életünkbe.

Most a SOTE általános orvosi karán vagyok másodéves, és mindig is tudtam, hogy a környezeti krízis megoldásán szeretnék majd dolgozni. Ám a klímatémán belül nem is olyan egyszerű egy megfelelő és később megélhetést is biztosító szakmát találni. Az energiahatékonyságot magába foglaló építészet volt az egyik, az orvosi pálya a másik irány – a bennem is meglévő negatív érzések és a világban uralkodó általános cselekvés hiánya miatt végül ezt választottam, mert úgy látom, eléggé kedvezőtlen irányba tartunk és a közelgő katasztrófa miatt orvosokra és temetkezési vállalkozókra lesz nagyjából a legnagyobb szükség.

Ü. V. D.: Én egyik gyerekemet sem próbáltam befolyásolni a saját szakmám felé, és Dóra sem pontosan az én utamat követi – az viszont nagy öröm számomra, hogy ezeket a kérdéseket ő is ennyire fontosnak tartja. Egyébként jóval előbbre tart nálam egyes szakmai dolgokban, szoktam is mondogatni neki, hogy lassan ő lesz a címlapokon, nem én… Nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Ü. D.: Anyukámnak nagyon sok kutatása van. Már kiskoromtól segíthettem neki, és amikor konkrétan jeleztem, hogy szívesen csatlakoznék, azonnal bevont. Némi hátrány, hogy ezekben az épületenergetikával, klímavészhelyzettel és hasonlókkal foglalkozó kutatásokban nekem dupla energiával kell dolgoznom, hogy saját jogon ismerjenek el, ne azért, mert az az anyukám, aki.

Az orvoslásnak és a környezeti válságnak egyébként nagyon sok átfedő területe van, de egyelőre nem köteleződtem el.

Az egyetemen találkoztam Pászthy Bea docens asszonnyal, aki klímaszorongókkal is foglalkozik, nagy szerencsémre hozzá is mehettem tudományos diákköri munkára. A klímaszorongás újkeletű, de nagyon sokrétű mentális állapot, még nincs is hivatalos diagnózisa. Ám igen fontos vele foglalkozni, mert azt hinnénk, aki szorong a környezeti hatások miatt, az majd többet cselekszik ezirányban – de valójában ez csak a szorongók kis hányadára jellemző, a legtöbben inkább letargiába, apátiába süppednek, mert úgy érzik, semmi értelme bármit is cselekedni. Én magamat pozitívan trenírozom, hogy nincs más mód, menni kell, tenni és nem hagyni, hogy túlságosan nagy terhet rakjon ez a helyzet rám. A letargia nem segít, a cselekvés igen.

K. N. /WMN: A mai tizen-, huszonévesekre azt hiszem, nyugodtan rámondhatjuk, hogy ők egyfajta ellopott jövőjű nemzedék, a klímahelyzet okozta problémákkal ők még inkább szembesülnek majd. Mit tapasztalnak ennél a generációnál hozzáállásban, megküzdési technikák terén?

Ü. V. D.: Azt látom, hogy hatalmas generációs szakadék alakult ki a mai középiskolások, kora egyetemisták és a döntéshozásban lévő generáció között – amely az én korosztályom is. És ez a hatalmas szakadék szerintem egyre több feszültséget fog okozni.  A fiataloknak vannak idevágó megküzdési technikáik, a Fridays for Future-mozgalom Greta Thuberg inspirálására nem véletlenül mozgatta meg pár hónap alatt az egész bolygó fiatalságát. Nagyon fontos, hogy ki tudják fejezni az elégedetlenségüket, de azt is látjuk, hogy emellett nagyon terjed körükben a vegetarianizmus, a vegánság, az alternatív életstílus, a kerékpáros közlekedéssel, a flying shame-mel (a repülés szégyenével) és a többi jelenséggel. Ezekkel egyrészt példát mutathatnak, de aktívan tiltakozni is tudnak így.

Ü. D.: Igen, ez nagyon kemény küzdelem, de szinte ez az egyetlen módunk, hogy valahogy megpróbáljuk a döntéshozókat befolyásolni.

Egyébként számomra is frusztráló, mert a legtöbb emberhez hasonlóan én sem szeretek kimenni és tüntetni meg kiabálni az utcán – de azt látom, nincs más módszer. Nyilván jobban örülnénk, ha több lehetne, lenne a cselekvés.

K. N. /WMN: Mit szól ahhoz az elmélethez, hogy a vírushelyzet a megoldatlan környezeti problémák büntetéseHogy egy szükséges rossz azért, hogy végre észbe kapjon az emberiség?

Ü. V. D.: Nem, dehogyis ez a szükséges rossz! A környezeti problémák megoldása nem az, ha mindenkit bezárunk egy sötét barlangba… De az biztos, hogy az életmódváltás elodázhatatlan. Másféle lesz a jólét és a luxus fogalma. A világ nem arról fog szólni, hogy még több menő cuccot veszünk még rövidebb idő alatt, hanem olyasmikről, hogy mire is használjuk fel a megnövekedett szabadidő-mennyiségünket. Mert végre többet tudunk beszélgetni a szüleinkkel, barátainkkal, szomszédainkkal, kirándulni mehetünk a testvérünkkel, és a sokadik felesleges vacak megvásárlása helyett végre juthat idő a szabadban sportolásra, az egészségünkre, a közösség erősítésére és hasonlókra is.

A pandémia és az ébredés közötti kapcsolat olyan szempontból lenne fontos, hogy összekössük a tényeket: amennyiben nem változtatunk, nem az a kérdés, jön-e egy ehhez hasonló, esetleg még súlyosabb pandémia – hanem az, hogy mikor. Ez akár a mi életünkben is bekövetkezhet újra, de a gyerekeinkében biztosan.

Sajnos e téren az ébredés nem következett be, és ez nagy baj.

K. N./WMN: Az online diskurzusból viszont azt látja az ember, hogy a legtöbben alig várjuk, hogy ugyanott folytathassuk az életüket, ahol 2020 márciusában abbahagytuk…

Ü. V. D: Szerintem ez természetes. Viszont kifejezetten jó volt, hogy közel egy évig a legtöbben nem tudtunk messzire utazni. Sokan érthetően szomorúak voltak emiatt, de a kedvező hozadéka tagadhatatlan: megtanultuk Magyarországot is megbecsülni és megtalálni a szépségeit.  Megtanultuk, hogy milyen fantasztikus dolog itthon is kimenni a természetbe – talán egyre többen értik meg, hogy ez is van olyan jó program, mint elmenni egy fizetett élményparkba…

K. N./WMN: Hogyan lehet a klímatémát jól bevezetni egy kisgyermekes családba?

Ü. D.: Mi sem a klímatémával keltünk és feküdtünk, inkább az itthoni dolgokban kaptunk szüleinktől iránymutatást. Például mikor eltapostunk volna egy pókot, mindig megragadta az alkalmat elmagyarázni, miért fontos az élőlények közössége. Szerintem nem kell védeni a gyerekeket attól, hogy reálisan lássanak, mert a Föld tényleg ég, egy hatalmas ökológiai katasztrófa közepén ülünk már most is. Ez a pandémia bizonyította be, hogy mindenkit érint, a gazdagok sem menekülhetnek meg a hatásaitól.

Ü. V. D.: A National Geographicnek van egy nagyon jó, Bukfenc című sorozata, az én gyerekeim azon nőttek fel, Levi fiam pedig még kimondani sem tudta, csak „Tejembojónak” (Attenborough) hívta a neves ökológust és annak ismeretterjesztő sorozatát. Én azt mondom, vigyék kicsi kortól a gyerekeket a természetbe és tanítsák meg az egész ökoszisztéma szeretetére! A gyerekek képesek megérteni, hogy mindennek van szerepe és minden a rendszer része, nincsenek káros és hasznos élőlények. Nem csak a katicabogarat és a méhecskét kell szeretnünk, a legyek és szúnyogok ugyanúgy beporzók.

Ha azt gondoljuk, hogy a büdös, szúrós, csípős, idegesítő, csúnya lényeket el kell tüntetnünk a világból, a rendszer felborul és egyszer csak éppen ilyen pandémiák formájában kapjuk majd vissza a hatásait.

K. N./WMN: Hogy néz ki a fenntarthatóság és a környezetvédelem az Ürge-Vorsatz-családban?

Ü. D.: Erre azért nehéz felelni, mert ezek a dolgok nagyon beépültek az életünkbe, nekünk teljesen természetesek. Néhány gyerekünknek sajnos már van okostelefonja, de ezt a hibát többé nem követjük el, így a tizenhárom éves fiamnak például nincs, és természetesen a fiatalabbaknak sem. Azt hiszem, sok mindent máshogy csinálunk, ami miatt még mindig csodabogárnak tartanak. Nem illatoznak a ruháink az öblítőtől, a lakás az illatosított takarítószerektől, nem használunk csomagolóanyagokat, dobozaink vannak, de ha úgy alakul, liszteszacskóba is csomagolunk… Nincs otthon papírtörlő, nem veszünk új ruhákat, a kinőttet továbbadjuk, amit lehet, megjavíttatunk. De talán egyre több lesz a hozzánk hasonló csodabogár – például a gyerekeim már néha extrémebbek, mint én, és ők szólnak rám, ha netán elcsábulnék, és meg akarnék venni egy új holmit a boltban…

Kocsis Noémi

Képek: Chripkó Lili/WMN

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük